Amikor elkezdtem a szakdolgozatomat írni a Flow Running Team-nél, már az edzések során, amikor nyújtást tartottam megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy végre én is részt szeretnék venni egy versenyen, ahol lefuthatom életem első félmaratonját. Több héten keresztül, minden szerdán és pénteken láttam a futókat, akik beletettek és beletesznek mindent az edzéseikbe, hogy elérjék a céljukat. Én is közéjük szerettem volna tartozni és úgy érzem, hogy most megérkeztem én is.

Az edzéstervem 15 hetet foglalt magába, ami alatt maximálisan fel tudtam készülni a félmaratonra, heti 4 edzéssel, még úgy is, hogy 1 hét kimaradt betegség miatt. Emlékszem, mindig izgatottan vártam az emailt a következő heti tervről, és amikor megkaptam elég sokszor megfogalmazódott bennem az, hogy ez is egy kemény hét lesz, de teljesítenem kell, Önmagamért és a kitűzött célomért. Az edzéstervek első heteiben sose gondoltam volna, hogy eljutok odáig, hogy a 13. héten már biztosan tudok tartani 60 percen keresztül egy 5:30-5:40 tempót, de sikerült. A vasárnapi hosszúfutások pedig már nagyon gyorsan elteltek, és eljutottam már az első pár hétben oda, hogy élvezem a futást és nekem ez a sport való minden nehézségével együtt. A verseny előtti 2 hétben már éreztem, hogy izgulok pedig még messze volt a megmérettetés időpontja. Azonban, amikor odaálltam a rajtvonalhoz, minden izgulásom elszállt és semmilyen hiányérzet és kétkedés nem volt bennem, úgy éreztem, hogy itt nem történik meg az, hogy én ezt a 21 km nem futom le, és így is lett. A megbeszéltek alapján a stabil teljesítés volt a cél, azonban magamban megfogalmaztam egy másik „elvárást” is, hogy én ezt a félmaratont 2 óra 15 percen belül le szeretném futni. Az első óra a verseny alatt úgy eltelt mintha meg sem történt volna. Nagyon élveztem a futást, igyekeztem csak magamra koncentrálni, amit sikerült is az egész verseny alatt megtartani. A fülemben lévő zene és az, hogy végig magamra figyeltem szinte repített előre és már azon kaptam magam, hogy 18 km-nél járok. Meg is fogalmazódott bennem, hogy: „Már csak 3 km van hátra, ezt meg kéne nyomni.”, ugyanis éreztem magamban az erőt, hogy erre képes lennék. Nem kapkodtam el, próbáltam felépíteni a tempósabb futást, ami szerintem sikerült is, így a célba, az utolsó kilométeren 5:40 átlaggal értem be. Azt, amit, a célba érkezés pillanatában éreztem nem tudom szavakba foglalni, de meghatódtam és büszke is voltam magamra egyaránt. Sokat segített, hogy a családom ott volt velem az egész felkészülésem során, a rajtnál, fél távnál és a célba érkezésem pillanatában is. Ezek mellett pedig köszönettel tartozom Tibinek is, hiszen nélküle nem tudtam volna az első félmaratonomat ilyen jó idővel lefutni. Ez a verseny akkora löketet adott, hogy biztosan nem állok meg egy félmaratonnál.