Már előző nap este ment a gondolkodás, hogy „na akkor mit is vegyek fel” (ez egy mérleg futó nőnek az egyik legkomolyabb problémája verseny előtt…. ). Abban maradtam magammal, hogy majd másnap eldöntöm, bízva abban, hogy a meteorológia a megszokott módon téved és nem is fog esni másnap.

De esett…. nem is kicsit…. Így reggel "kellemes" kis esőben indultunk neki elfoglalni a parkolóhelyünket a pálya szélén. Végül is akkor kell futni 12 órát amikor ’jólesik’ , ez a szabály. A kocsiban üldögélve nézegettük a radart, majd megállapítottuk, hogy Magyarországon kizárólag ott esett, ahol mi vagyunk….

De az égiek velünk voltak, mert mire a rajtra került a sor már csak csepergett és a kabátom is lekerült rólam kb. 3 percen belül. 12 órakor pedig már nem is esett így a sapkámat végre lecserélhettem a jó öreg fejpántomra.

Az első pár körben próbáltam memorizálni a pályát, mert tele volt fordítókkal, amiket az elején alig tudtam követni (persze a végére a 95 kör alatt már megjegyeztem ). Szépen teltek az órák, ittam a tervezett frissítőket, amit Gyuri kipakolt nekem a kis asztalunkra. (Itt szeretném megköszönni Géczy Tominak az összecsukható asztalkát! ). Az első (és egyben utolsó, de ezt ekkor még nem tudtam) szilárd kajám keksz volt a 4. órába lépve. Meg is jegyeztem Gyurinak, hogy ilyen finom kekszet még életemben nem ettem (fogalmam sincs vajon mivel turbózhatta fel….. ). Az, ott, akkor, mennyei manna volt a számomra. Aztán ittam tovább a tervezett italokat (szőlőlé, kóla, mangólé). Majd eljött az uzsi ideje és én nem kívántam semmit. A víz és a sótabletta ment rendesen a szokott adagban, de semmilyen kaját nem kívántam. Kértem Gyuritól ezt is azt is, de mikor oda akarta adni a következő körben már mondtam is neki, hogy nem kérem…. Aztán már minden volt az asztalunkon mi szem szájnak ingere, bagett, vajas-ubis-szendvics, keksz, gél (mert ezt is kértem, de 1 kör alatt meggondoltam magam, hogy mégsem kérem )….. minden órában a folyékony cuccok mellett döntöttem. Aztán 7 óránál már az sem csúszott… itt jött a mélypont, ami egészen a verseny 9. órájáig tartott. 2 órán át küzdöttem azzal, hogy „én ki akarok szállni”, „nekem már ennyi elég volt” és „mi a fenét keresek én itt” (ez utóbbit Gyurival is közöltem ). Aztán, hogy végül az angyalka vagy az ördög szólalt meg a vállamon nem tudom, mindenesetre jött egy hang, hogy „Edit sétálj!” . és ekkor jöttem rá: 'ja itt sétálni is lehet?' Ezt követően jó pár körben egy adott szakaszt tudatosan megsétáltam (igyekeztem tempósan sétálni, de a járásomat tekintve nemigen fordultak volna meg utánam a férfiak, úgy nézhettem ki mint egy sietős pingvin….. ). Ez segített rendezni a gyomrom és a lelkem, bár minden séta után nagyon nehéz volt újra futni kezdeni, nem is tudom, hogy ezt hogyan csináltam. Itt már a km-eket is elengedtem, mert olyan lassan gyűltek, hogy az is demoralizált. Csak arra koncentráltam, hogy jobban legyek és végre 9 óra magasságában el tudtam nyammogni egy fél csomag gélt. Ezt követően visszatértem az élő futók sorába, újra tudtam futni 7:00-7:20-as tempó közt, sőt néhol még 6:50-et is mutatott az órám. Esküszöm száguldásnak éreztem, és élveztem. Kb. másfél órán át egész jól haladtam, Gyuri csak annyit mondott nekem itt, hogy tartsam a tempóm. Nagyon igyekeztem, de újra kellett sétálnom, hogy be tudjam fogadni a gél másik felét. Aztán a végén még az utolsó óra előtt 2 dl kóla is lecsúszott és aztán végre vége lette. Gyuri az utolsó szakaszra velem jött és mondta, hogy meg lesz a 100 km, csak menjünk. Én csak arra gyúrtam, hogy 99,51 legyen, mert az már kerekítve száz (a városok közötti versenyben is! ). Aztán végül az órám 99,80-nál állt meg (nyilván nem futottam még 200 m-t ) Gyuri mondta, hogy meg kell lennie, ahogy ő számolta és mikor jöttek lemérni a fél kört akkor derült ki, hogy 100,1 km lett a hivatalos végeredmény!

Fogalmam sincs ezt hogy hoztam össze, és hogy tudtam kikeveregni a 2 órás szenvedésből, amit félidőben átéltem, de azt hiszem minden perc megérte, még az is amikor annyira nem élveztem.

Külön döbbenet volt, hogy a korosztályomban dobogóra állhattam 3.-ként.

Sosem jut a dobogó az eszembe, nem ezért megyek versenyezni, csak magamat akarom legyőzni, a határaimat feszegetni és élvezni az utat minden szépségével és nehézségével együtt, mert szeretem (még akkor is amikor nem ).

Hatalmas élmény és tapasztalás volt ez a verseny számomra minden szempontól. Ami biztos, hogy a frissítésemen komolyan dolgoznom kell még, hogy az úgy működjön ahogyan kell.

Köszönöm mindenkinek a szurkolást, biztatást, segítséget amit kaptam. Hihetetlenek és szuperek vagytok!

Külön köszönöm férjemnek (mint kinevezett versenyfuvarozónak ), hogy mindenben támogatott engem.

Köszönöm Gyurinak, hogy ott volt a pálya szélén és leste minden kívánságom (ami aztán nem is kellett…. ). Nagyon megnyugtató volt, hogy nem vagyok egyedül.

A versenyfelkészülésemben Tibor Valu, az edzőm, volt segítségemre. Kemény edzéstervével, jól megfuttatott..... Ha ő nincs, akkor ez a verseny sincs azt gondolom. Én mindig úgy megyek versenyezni, hogy ő hiszi el rólam hamarabb, hogy meg tudom csinálni, én meg azt hiszem el, amit ő mond. Mivel ez a kezdetektől bevált, továbbra is ehhez tartom magam. Köszönöm Tibi!

A sérülésmentes felkészülésemet Petra Zádor gyógytornászom támogatta, aki már több mit 3 éve töretlenül gyilkol minden héten a tornagyakorlataival, hogy rendben legyek erőnlétben. Köszönöm Petra!

Csilla, Stella Massage, pedig a regenerációmat segíti, mert van az a futás mennyiség, amivel már én és a hengerem sem bírunk el. Köszönöm a masszázsokat és a lelki támogatást is!

Összességében egy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb, kár lett volna kihagyni. Természetesen most egy kicsit pihenni fogok!