égóta szerettem volna elmenni Amsterdamba így tavaly novemberben teljesen spontán beneveztem a versenyre.

Gondoltam milyen szuper, megvan az őszi versenyem és még egy csodaszép várost is láthatok. Nem volt túl okos ötlet, erről kicsit később.

Szállás, vonatjegy lefoglalva, nagymama is beszervezve, gyerekek otthon maradnak.

A felkészülés jól ment, legalábbis a fizikai része. Volt egy célidő amit szerettem volna teljesíteni és ahogy teltek a hetek, egyre inkább láttam, hogy menni fog, sőt, akár még a tervezettnél gyorsabb tempó is lehetséges.

Egyetlenegy edzést sem hagytam ki, nem voltam beteg, jó formában voltam.

De milyen az élet, a verseny előtt egy héttel megbetegedtem...szerencsére lázam nem volt, így nem volt kérdés, hogy utazunk és én futni fogok.

Péntekre teljesen rendbe is jöttem.

Átvettem a rajtszámot és próbáltam hangolódni a versenyre.

Csütörtökön utaztunk, hogy legyen idő városnézésre is. Nagyon rossz ötlet volt napi kb 15-20 kilométert sétálni egy maraton előtt. A lábaim szombat reggelre már nagyon fájtak, reménykedtem, hogy ibuprofennel és gyulladáscsökkentő krémmel sikerül fájdalom nélkül rajthoz állni, sajnos nem így lett.

Ha ez nem lenne önmagában elég aggodalomra okot adó tényező egy maraton előtt, a verseny napjára még jól fel is fáztam úgyhogy mentálisan kritikus állapotba kerültem.

Mindegy, lesz ahogy lesz, én futni akarok.

Aki futott már nagyvárosi maratont, az tudja, hogy milyen fantasztikus hangulat van a rajt előtt amikor több ezer, tízezer ember ugyanazért van ott. Lefutni 42195 métert.

Még leírni is sok. A sikeres teljesítés elengedhetetlen feltétele szerintem, hogy az ember teljes tisztelettel legyen a táv iránt.

Bármikor futok egy félmaratont vagy egy 30-as versenyt, de egy maraton az más.

Felkeszülés alatt nem fut az ember, csak max. 35-36 kilométert és azon a 6-7 kilométeren bizony sok minden történhet.

A verseny: a célidőnek megfelelő zónából rajtoltak a futók, így semmilyen torlódás, bosszantó előzgetés nem volt, már az első kilométeren lehetett a tervezett tempóval haladni.

Nagyon könnyűnek éreztem a 4:35-ös tempót, ez egy gyors és sík maraton, visz a tömeg magával.

A lábaim már 5 kilométernél olyan fáradtak voltak mint máskor 30km környékén, itt kezdtem el aggódni.

Félmaratoni távig viszonylag unalmasan telt az idő, csak fogytak a kilométerek, én tartottam a tempót, meglesz az, gondoltam. Vártam, hogy mikor kezdem el igazán élvezni a futást. Bár szerintem minden hosszútávfutó mazochista kicsit, rámez mindenképpen és fokozottan igaz.Vártam, hogy mikor kezd el fájni. Amikor már fáradok és kezd nem annyira komfortos élménnyé válni a futás. Ez kb 22-23 km között jön el nálam, olyankor egyszerűen elfogadom a fájdalmat, átengedem magam neki és ebből rengeteg energiát tudok hasznosítani. Runner's high kicsit másképpen

El is jött menetrendszerűen ez a pont, de nem élvezhettem sokáig ugyanis olyan történt velem ami soha; éreztem, hogy begörcsölnek a combjaim...nem voltam rá felkeszülve hisz nem ismerem ezt az érzést és nem volt rá tervem. Megálltam nyújtani.

Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy nem tudok tovább menni.

A 4:35-ös kilométerekből először 4:40 lett majd 4:45 és így tovább...képtelen voltam gyorsabban futni akárhogy is próbáltam. Végül összesen háromszor álltam meg nyújtani, minden alkalommal igazi gyötrelem volt újra elindulni.

Sétálni és feladni nem volt opció így más lehetőség nem maradt mint tovább menni. A végére a célom már csak annyi volt, hogy 5 perc alatti kilométereket tartani és célba érni.

Ahogy a 40. kilométert elhagytam, már tudtam, hogy meglesz, mindjárt vége.

Zenével futok, versenyen is, néha kikapcsolom ha úgy van kedvem, de engem nagyon motivál és átsegit a mélypontokon.

Nem nagyon érdekel ezzel kapcsolatban mások véleménye, nekem így jó és kész.

A mentális felkeszülésem része, hogy minden versenyre listát készítek annak megfelelően,hogy az adott kilométernél milyen nehézségre számíthatok és mi tud engem onnan kihúzni. Ezt a listát az utolsó hosszú futások alkalmával hallgatom és vizualizálom a célba érkezést. Mindig működik.

Szóval utolsó kilométer, utolsó zene ami mindig különleges jelentőséggel bír számomra a fent leírtak miatt, és akkor az összes érzelem egyszerre árasztott el, csak folytak a könnyeim és bár elég nehéz így futni, sikerült még egyszer összeszedni magam és picit gyorsítani.

A hivatalos időm 3:20:10 lett.

Rettenetesen csalódott voltam. 3:20-on belül szerettem volna célba érni, a titkos vágyam 3:15 volt, de azt a betegség és a fáradtság miatt már a rajt előtt el kellett engednem. Pedig csak 11 másodperc. Nincs jelentősége, de közben meg mégis.

Még az éremnek sem tudtam örülni, fotó sem készült, csak ültem a fűben a többi boldog futó között és néztem magam elé..

Végül nagy nehezen sikerült felállni és átöltözni, rosszul voltam, mostmár fizikailag is. Még előttem állt 1,5km séta a tömött metróig, minden futó próbált valahogy hazajutni, rengeteg ember volt mindenhol.

Amikor ezt írom, már öt nap telt el a verseny óta.

Nagyon hiányzik a futás, de még nem

megy. Fájnak a combjaim, fáradt vagyok.

Az eddigi legszebb maratonom volt ez és egyben a legnehezebb.

Bár alig bírtam mozogni, de már a vonaton hazafelé regisztráltam a jövő őszi maratonomra, már csak abban kell reménykedni, hogy kisorsolnak és mehetek.

A futók egyértelműen nem százas lények

Nagyon köszönöm a felkészítést, Tibi, remélem még sok maratoni beszámolót írhatok a csapat tagjaként.

Anna május óta ismét 8 percet javított a maratoni idején, amihez szívből gratulálunk és gyors regenerálódást kívánunk!

A munka folytatódik!